Az animáció kialakulása Magyarországon

1. Az animáció fogalmi alapjai

1.1.        Jelentése, fogalma

Az animáció szó először a latin nyelvben jelent meg:

Latin	Magyar
animos	lelkes, bátor
animus	lélek, jókedv, élénkség, tudat, tudatosság, vidámság, értelem
animosus	lelkes, tüzes, buzgó, heves, szenvedélyes

Ahogy a fentiekből is látható, a főbb jelentések – lélek, lelkesedés, hevesség – a lélek valamiféle töltöttségéhez kötődnek. A többi értelmezésnek is nagy jelentősége lesz abban, hogy megértsük, mit is jelent maga a fogalom. Kiemelten fontos fordítása a vidámság, a tudatosság. Később pedig a francia nyelvben is megjelenik: animer (felélénkít). Azonban vannak eltérő megjelenései is, hiszen német nyelvre lefordítva a magyar kifejezést más jelentéstartalmat tapasztalunk a franciához képest: zeichentrickfilm (szigorú fordításban: jel-trükk film), habár a német nyelvben is megtalálható a francia animer jelentéshez nagyon hasonló tartalommal rendelkező kifejezés: a beleben. Ebből is kitűnik, hogy Európa különböző országaiban eltér az animáció szó tartalmi jelentése. Egymástól igen különböző területeket leíró kifejezésről van szó, így az animáció értelmezése során a szövegkörnyezet segít eligazodni a megfelelő jelentéstartalom megtalálásában.

Magyarországon az animáció mint tevékenység a különféle technikai eljárásokkal megelevenített rajzfilmkészítésként került be a köztudatba. Emellett a népművelő, művelődésszervező, közművelődési, közösségszervező, közösségfejlesztő szakma is használja, de mint látható és tapasztalható, elterjedtsége jóval kisebb az élő nyelvben, mint a grafikai megjelenítésben használt értelmezésé. Ennek a kettősségnek az oka nem más, mint az animáció kialakulásának folyamata, amely speciális körülményeket igényelt. Ebből kifolyólag a továbbiakban a francia alapokra helyezett „felélénkítés” jelentéssel fogunk foglalkozni.

Érdemes tágabb értelemben vizsgálni az animáció szinonimáit, így könnyebbé válhat a magyar nyelvben oly idegennek tűnő szó tartalmi megértése.

Animáció	Manipuláció
Nyílt	Rejtett
Ellenőrzött, kötetlen	Ellenőrizhetetlen
Önkéntes	Önkéntelenül veti alá magát valaki
Saját akaratból történik	Külső akaratból történik

Az animáció mint tevékenység jelentheti még: ösztönözni, javasolni, aktivizálni, befolyásolni, lelkesíteni, ajánlani, alkalmat/lehetőséget adni valamire. Jelentéseit vizsgálva rábukkanhatunk olyanokra is, amelyek jelentése valaki számára ambivalens lehet, például befolyásolni. Ebből következhet félreértelmezés, amely az animáció és a manipuláció között vélt párhuzamnak tudható be. Ha megvizsgáljuk a két fogalom összetevőit és tartalmát, kiderül, hogy több a különbség, mint a hasonlóság, ezzel megvédhető az animáció pozitív töltete.

1.2.        Az animáció meghatározása

Szolgáljon alapként néhány, az animációt jellemző tulajdonság:

• általában animátor közreműködésével zajlik
• munkaidőn kívüli, nevelő jellegű
• dinamikusan változó
• kötetlen
• a résztvevők kiteljesedhetnek benne
• a végzett tevékenység megfelel az azt végző emberek kikapcsolódási igényeinek
• mindenféleképpen önkéntes
• nyitott, nemtől, kortól, szociális háttértől, bőrszíntől, anyagi háttértől, foglalkozástól független
• a végzéséhez nem szükségesek formális követelmények: vizsga, végzettség
• az esetek többségében csoportban valósul meg

A fenti tulajdonságok, valamint az animáció nyelvi elemzése után rendelkezésre állnak az animációra igaz állítások, jelentések. Ezek rendszerezésével, összegyűjtésével olyan kulcsszavakat kapunk, amelyek megkönnyítik az animáció értelmezését, elhelyezését, illetve meghatározását:

• kultúra
• sport
• kreativitás
• kommunikáció
• szabadidő
• szabadság
• lelkesedés
• feltöltődés
• aktivitás
• önkéntesség
• fejlődés
• csoport
• kötetlenség

Felhasználva az animáció szó eredetét, a különféle nyelvekből vett fordításait és a XX. században kialakult fogalmát, valamint a fent olvasható tulajdonságokat és kulcsszavakat, kísérletet tehetünk annak leírására és értelmezésére.

Az animáció egy önkéntesen, kötetlenül végzett, nyílt, a személy saját akaratából történő, határtalan, dinamikusan változó tevékenység, amely ellenőrzött, pozitív légkörben zajlik, lelkesítő, szabadságot és biztatást ad a résztvevők számára, valamint javítja az emberek közötti kapcsolatteremtést és segít lebontani a kommunikációs akadályokat. Tárgya maga az ember. Célja nem más, mint felszabadítani az emberekben rejlő vágyakat, energiákat, kreativitást, ily módon hozzájárul az egyén fejlődéséhez, valamint az egyénen keresztül egy bizonyos csoport fejlődéséhez is, legyen szó akár családról, baráti társaságról, munkatársakról, vagy egymást még nem ismerő idegenek csoportjáról.

Térjünk vissza kicsit a nyelvi alapon történő értelmezésre: „A francia animáció szó lényegében, s elsősorban kisközösségi aktivizálást jelent. A fogalom eleve szociálpszichológiai szemléletre vall: az animátor egy konkrét, átlátható, „kitapintható” – s így törvényszerűségeiben feltárható – közösségen belül/”belülről”, a közösséggel azonosulva/aktivizál”.[1] Látható az idézett értelmezés esetében is, hogy az animáció feltételezi az animátor jelenlétét, a csoportot mint közeget, a csoportot alkotó egyének részvételét és ennek az egész közegnek az aktivizálódását, melynek fő mozgató eleme az animátor, résztvevői pedig a csoportot alkotó személyek. Az animátor minden esetben belülről katalizálja a résztvevőket. Lakos Endre értelmezésében pedig megjelenik a kisközösség mint animációs közeg, ebből láthatóvá válik, hogy az animáció korlátja a csoport létszámában, ezáltal kezelhetőségében rejlik.

1.3.        Az animáció területei

Az előző fejezetben kifejtett alapokból kiindulva az animáció egy igen sokrétű, sokoldalú tevékenység, amely különféle területeket, csoportokat érint, ezért szükséges e bizonyos területek különválasztása.

Differenciálható a végzett tevékenység szempontjából:

• Szociokulturális animáció
• Turisztikai animáció
• Wellness animáció
• Sport animáció
• Rendezvény animáció

Korosztály szerint is:

• Gyermek animáció
• Felnőttek, idősek animálása

1.3.1        Ki az az animátor?

Ha animációról beszélünk, akkor beszélnünk kell az animátorról is. Az animáció egy irányított tevékenység, amely irányítást valakinek végeznie kell, ezt a személyt az animáció során animátornak nevezzük, aki olyan csoportvezető, aki mozgásba hozza a csoportot, generálja annak életét, lelkesíti, motiválja a tagjait, felszabadítja a korlátok alól a csoportban résztvevőket.

Felmerülhet a kérdés, mi a különbség egy „szimpla” csoportvezető, egy foglalkozásvezető és egy animátor között. A válasz az animáció sajátosságaiban rejlik: nem csupán csoportos foglalkozásról beszélünk, ahol a bemutatott tevékenység ismételgetésével a csoport lemásolja a csoportvezető által létrehozott produktumot. Ennél jóval többről van szó. Az animáció során az animátor egy általa összeállított tevékenységcsomagot kínál a csoport számára. A felkínált lehetőségek közül a csoport választ. Ebben az esetben nemcsak a produktum létrehozása a cél, hanem a produktum megalkotása közben végzett csoportmunka, a csoport felszabadítása, katalizálása, fejlődésének elősegítése. Természetesen a fejlődés is igen sokirányú lehet, ennek irányát az adott szituációban, az adott csoportra értelmezve és alkalmazva kell az animátornak meghatároznia. Az animátor, mint a csoport tagjainak aktivitását kiváltó személy, a csoportmunka irányát egyengető csoportvezetőként funkcionál. Az animátor csoportvezetői szerepe a csoport fejlődésével fokozatosan háttérbe kell, hogy szoruljon, teret engedve a csoport tagjainak a kinyílásra, színre lépésére, valamint a csoportszerepek kialakulására is.

A vezetői animátori stílusokat Kurt Lewin kategorizálta. Három fő kategóriát hozott létre: autoriter, laissez-faire és az asszociatív/demokratikus. Mindhárom stílus egyedi vonásokkal rendelkezik, amelyek tudatos alkalmazása segítheti a csoport fejlődését. Az alkalmazott vezetői magatartás szoros kapcsolatban áll a csoport fejlettségével is.

A Lewin által meghatározott vezetői stílusok:

1. Autoriter stílusú vezető: a csoportnak saját meggyőződéseit, tapasztalatait akarja irányelvnek meghatározni, attól eltérést nem tűr el. Ha a csoport mégis el akar térni az „útmutatástól”, akkor azt a vezető akár kényszerítéssel is megakadályozhatja. Ez a vezetői stílus elsősorban olyan csoportoknál eredményes, amely fejlettsége még korai stádiumban van, és szükséges a szoros iránymutatás.
2. Laissez-faire stílusú vezető: háttérbe vonul, teljes mértékben alárendeli magát a csoport akaratának, pozíciójából, befolyásából igen sokat veszít. A csoport fejlődése ilyen vezetővel az élen elaprózódhat, mindenféle tervezett irányvonalat mellőzve a csoportot alkotó személyek közül az éppen erősebbek akaratának megfelelő irányba haladhat, és a közös cél a széttagolódás miatt legtöbbször háttérbe szorul.
3. Asszociatív/demokratikus vezető: partnerként kezeli a csoport tagjait, akik velük egy szinten lévő személyként, partnerként kezelik a vezetőt. A döntéshozatalban a vezető együttműködik a csoport tagjaival. A döntés előkészítésben nagy szerepet kapnak a tagok, akik szabadon elmondhatják véleményüket, érvelhetnek. A vezető olyan megoldási lehetőséget mutat a csoportnak, amely is számukra elfogadható, tudnak vele azonosulni.

A fent leírt három stílus alkotóelemei sok esetben nem választhatóak el éles határvonallal, az esetek többségében keverednek. Mégis meghatározható az adott vezető stílusa az abban felfedezett jegyek dominanciája alapján. Ahogy látható, az animátor munkája során foglalkozik vezetéselmélettel, kommunikációval, rendezvényszervezéssel, csoportdinamikával, szervezetfejlesztéssel, pszichológiával, pedagógiával, s minden olyan tudománnyal, tevékenységgel kapcsolatba kerül, melynek középpontjában maga az ember áll.

Az animátor mint katalizátor személy élénkíti az adott csoport életét, munkáját, a csoportot vezeti, koordinálja. Mégsem beszélhetünk hagyományos értelemben vett vezetőről. Szerepénél, funkciójánál fogva nem egy abszolút vezető. Elsődleges feladata, hogy az egyének és a csoport igényeinek figyelembevételével végezze munkáját, amelynek célja az adott csoportoktól függően mindig változik. Az animátornak fel kell mérnie a személyek és az általuk alkotott csoport igényeit, szükségleteit. Sok esetben a tényleges szükségletek rejtve maradnak, komoly kihívásokat támasztva az animátor elé, hogy ezeket feltárja, illetve az adott személlyel kifejezésre juttassa. Fontos tudni, hogy az animátor munkája nem arról szól, hogy bármiféle általa, vagy egy intézmény, szervezet által képviselt ideológiát, témát, tartalmat, tevékenységet beleplántáljon a csoportba. A valós igények feltárását követően feladata, hogy a csoport számára megoldást mutasson direkt vagy indirekt módon. Hasznosságát akkor fejti ki legjobban, ha nem egy személyben ő maga oldja meg a problémát, vagy elégíti ki az adott szükségletet, hanem a háttérbe vonulva, de nem kivonulva a szituációból, a csoport tagjaira bízza azt. Folyamatos jelenléte szükséges, ugyanis a folyamat során bármiféle váratlan esemény, vagy egy újabb rejtett igény felmerülésekor nélkülözhetetlen az objektivitás, amit az animátornak képviselnie kell.

1.4.      Az animáció kapcsolata más tudományokkal

Ahogy már fentebb említettem, az animáció mint tevékenység középpontjában az ember áll, illetve emberek csoportja. Az animáció során több, más területen szerzett tapasztalat kerül felhasználásra. Minél több, emberekkel foglalkozó tudományterületről rendelkezik tudással, tapasztalattal az animátor, annál hatékonyabbá válik az általa folytatott tevékenység. Az animáció során a cél elérése érdekében az érintett tudományterületek által már bevált módszereket, eszközöket is felhasznál.

Az animáció által érintett tudományterületek, szakmák:

• Kommunikáció
• Pszichológia
• Szociológia
• Kultúraközvetítés
• Rendezvényszervezés
• Csoport-, közösségfejlesztés

1.5.      Az animáció és a kultúraközvetítés különbségei

Az animációt mint tevékenységet vizsgálva, amely az emberek szükségleteinek kielégítésével foglalkozik, felmerülhet a kérdés, hogy van-e különbség a kultúra területén az animáció és a kultúraközvetítés között. Esetleg nincs másról szó, mint a kultúrát minél szélesebb körben az emberekhez eljuttatni kívánó tudomány újrakereszteléséről, újraértelmezéséről. Érdemes közelebbről megvizsgálni a két tevékenység tartalmát és célját, hogy láthatóvá és érthetővé váljon a különbség, mindkét tevékenység szerepe, valamint fontossága.

A kultúraközvetítés jellegzetesen emberi-társadalmi kommunikáció, amely a mindenkori történeti-civilizációs viszonyok meghatározottságai között megteremti a társadalmiság lehetőségét, azaz – közvetve – magát a társadalmat. Elsődlegesen az intézményrendszert használja célja elérése érdekében. A kultúraközvetítés célja a meglévő intézményi háttérrel a kultúra, a kultúra termékeinek eljuttatása a társadalom tagjai számára, illetve az emberek figyelmének, érdeklődésének felkeltése.

A társadalom tagjait meg kell szólítani, meg kell nekik mutatni, hogy a kultúra fontos, meghatározza társadalmunkat, valamint annak a lehetőségét, hogy a kulturális javak elérése ma már nem egy felsőbb osztály kizárólagos előjoga. Amikor múzeumlátogatáson, egy tárlatvezetésen, egy kiállításon vagy egy könyvbemutatón veszünk részt, akkor a hagyományos eszközökkel történő kulturális javak bemutatásáról beszélhetünk. Animációval egybekötött kulturális közvetítő tevékenység során a vendégek által meglátogatott program nem ér véget a tárlatvezetéssel vagy a kiállított képek megtekintésével. A program különleges része csak ekkor kezdődik. A résztvevők lehetőséget kapnak, hogy megvitassák tapasztalataikat, a látottakat egymással, illetve a szakemberrel. Elmondják benyomásaikat, véleményüket a látottakról, hallottakról. Interaktív vitába bonyolódhatnak egymással a közösen átélt, mégis külön-külön nagyon eltérően értékelt élményekkel kapcsolatban.

Természetesen nem minden esetben alkalmazható animáció. Egy nagyobb létszámú csoport esetében nem kivitelezhető olyan hatékonysággal az interaktivitás, valamint a mindenkit megmozgó programot követő vita. Az animáció hatékony, mindenki számára a várt élményt nyújtó módon történő lebonyolítása csak egy kezelhető létszámú csoporttal képzelhető el. Ehhez a tevékenységhez olyan animátorra van szükség, aki az érintett témában „otthon” van, lehetőség szerint szakértője annak.

2.     Az animáció kialakulása

2.1.      Európai alapok

A két világháború közötti időszakban, a harmincas években egyre jobban fejlődő szociális csoportmunka rávilágított, hogy kiemelten fontos a fiatalság részvétele a társadalom kulturális, szociális és szabadidős területein. Elsősorban Nyugat-Európában, Franciaországban, később hazánkban is egyre inkább elterjedtek a különféle kultúrával foglalkozó intézmények, kultúra házak, kulturális központok. Ennek hatására, elsősorban Franciaországban kezdődött el az állam által elismert és támogatott animátorképzés, mely elsősorban a szociokulturális animációra fókuszált. A konkrét tevékenységet, amely a társadalom nevelő, önnevelő, kulturális aktivizálását, folyamatos fejlődését szolgálta a ’szociokulturális animáció’ kifejezéssel lehet a legjobban lefedni: animation socio-culturelle.

A II. világháború utáni időben a turizmus újból fellendült. Az előszeretettel látogatott meleg vizű tengerekkel rendelkező országok (Spanyolország, Franciaország és Olaszország) elsődleges turistacélponttá váltak. A környező európai országokból megindultak a tengerparti kikapcsolódásra vágyó emberek tömegei. Az évek során azonban a megszokott, hagyományos programokkal teletűzdelt nyaralások egyre kevesebb embert vonzottak az egyébként turizmusból élő tengerparti településekre. Valami újra, valami változatosra volt szükség. Olyan újításra, amely nemcsak megtartotta a meglévő vendégkört, hanem képes volt újabbakat vonzani. Egy más területen már bevált, embereket megmozgató, ösztönző dolgot illesztettek a turizmusba: a két világháború között kialakult szociokulturális animációt integrálták, így létrejött a turisztikai animáció. Az alapvető szándék itt sem változott: megmozgatni, lelkesíteni az embereket. Az eltérés inkább a célokban mutatkozott meg. Míg a szociokulturális animáció a fiatalok ösztönzését célozta, hogy vegyenek részt a társadalom szociális, kulturális, szabadidős életének alakításában, addig a turisztikai animációban a cél a vendégkör megtartása, bővítése volt az újdonságnak számító tevékenységgel. A korábbiakhoz képest a tengerparti települések vendéglátói egyre nagyobb mértékben alkalmaztak elsősorban egyetemistákat, fiatalokat a programok megszervezésére. Az új feladatkör ekkor már nem csupán a megszokott rendezvények, programok szervezésére vonatkozott. A fiatal animátorok feladata a kikapcsolódásra vágyó vendégek ösztönzése, bevonása volt a régi/új programokba. A fiatalok energikusan és lelkesen vetették magukat a munkába, egy teljesen új, pozitív, a vendégek feltöltődését elősegítő légkört hoztak magukkal. Kiemelt feladatuk volt, hogy a vendégekkel folyamatosan foglalkozzanak, valamint minél több programba vonják be a rájuk bízott személyeket, családokat, csoportokat. Ösztönözniük kellett őket, hogy ne csupán a jól megszokott „lemegyünk a partra, napozunk és fürdünk a tengerben” tevékenységeket végezzék, hanem próbáljanak ki újdonságokat is. A fiatal, leendő értelmiség bevonása sok újítást hozott a már megszokott turisztikai animáció világába. Megjelenésük a szabadidős programok előnyére vált, később pedig az általunk is tárgyalt szociokulturális animációra is pozitívan hatott, hiszen a nyaralások, idegenforgalmi attrakciók során szerzett tapasztalatokat a fiatal animátorok beépítették későbbi munkájukba, illetve maguk mögött hagyva a tengerpartot, a városokban kamatoztatták tovább megszerzett tudásukat.

2.2.      Az animáció megjelenése Magyarországon

A népművelés alapjainak kialakulása Magyarországon 1920-1949 között

Az animáció elterjedésének megértéséhez elengedhetetlen felmérni a Magyarországon folyó kultúraközvetítés eszközeit, lehetőségeit, az ezzel foglalkozó intézményeket, és összevetni azokat a nyugat-európai, elsősorban franciaországi viszonyokkal. Franciaországban a szociokulturális animáció célja az ifjúság kulturális és szociális különbségeinek közelítése, illetve számukra a kultúra minél nagyobb arányú eljuttatása volt. A Nyugat és Kelet közötti földrajzi, gazdasági különbségek, az I. világháborút lezáró versailles-i béke következményei mind-mind hatással voltak az országban folyó kultúraközvetítő munka színvonalára, lehetőségeire és az uralkodó szemléletek kialakulására. Míg Nyugat-Európában, elsősorban Franciaországban a népművelés alapja maga a nép volt, ezáltal maga a népművelés mint tevékenység alulról építkezett, addig Magyarországon a „nép művelése” felülről történt, így alapjaiban is eltérőek voltak az irányelvek, a használt technikák, a prioritás és természetesen a tartalom.

Hazánkban a két világháború közötti időszakban a művelődés, a kultúrafogyasztás egy személyre jutó költségei olyan magasak voltak, hogy azt csak a jómódú közép-, illetve felsőosztály tagjai engedhették meg maguknak. Az anyagi háttér hiányán túlmenően a szellemi alapok is hiányoztak sok esetben az alsó-középosztály tagjainál. Az analfabetizmus korlátozta a művelődés lehetőségeit a rádióra, illetve a mozira. Ezek azonban igen magas költségeket róttak az azokat igénybe vevőkre, használni vágyókra. 1934-ben a 2000 lakoson aluli 2563 kisközségben (ekkor e települések lakóinak száma összesen több mint 2 millió fő) csupán 11 mozi működött, ez a magas anyagi ráfordításon felül igen komoly korlátot jelentett.[2] Az újságok, könyvek forgatásának nemcsak a rossz anyagi háttér, hanem az írni-olvasni tudás alacsony aránya is gátat vetett. A számunkra természetesnek vett és sokak által használt könyvtárak a két világháború közötti időszakban korántsem rendelkeztek akkora kiterjedtséggel, mint napjainkban. 1920-ban mindösszesen 2535 „népkönyvtár” állt az olvasni vágyók és tudók rendelkezésére. A húszas évek második felében megindult népkönyvtár-fejlesztés program eredményeként több mint 1500 új népkönyvtár nyitotta meg kapuit. Ettől függetlenül a községek 63%-a nem rendelkezett könyvtárral. Továbbá a működő könyvtárak igen magas beiratkozási díjjal működtek, ez pedig szintén korlátot szabott az azt igénybe vevők számára.

A nagy tömegeket felölelő munkásosztály számára a munkáskönyvtárak jelentették a művelődés alappilléreit. A harmincas években sok új könyvtárat alapítottak számukra. A negyvenes években az üzemek körülbelül 35%-a, a nagyüzemek körülbelül 70%-a rendelkezett a munkások számára létrehozott könyvtárral. Állomány szempontjából igen eltérőek voltak: az elérhető könyvek száma a 400 darabos állománytól a 2000 darabosig terjedt. A legszínvonalasabbak a szakszervezeti könyvtárak voltak, melyek száma 1927-ben elérte az 57-et.

Míg a városokban, nagyközségekben élők számára – közülük is azok részére, akik vagy a tehetősebb rétegekhez tartoztak, vagy a munkássághoz – könnyebben elérhetők voltak a könyvek, addig a lakosság nagy részét kitevő parasztság az ilyen típusú kulturális intézményeket nehezen vagy egyáltalán nem érte el. A húszas években állami kezdeményezésre hazánkban átalakult a népművelés. A társadalmi szervezetek korábban is nagy szerepet vállaltak az iskolán kívüli szabadidő eltöltésének szervezésében, valamint az iskolán kívüli oktatásban, nevelésben. Az átalakulás következményeképpen az egyesületek egységes ellenőrzés alá kerültek, így mozgásterük beszűkült.

Mivel a központosítás célja a hivatalos állami ideológia ellenőrzött közvetítése volt, Magyarországon a nyugati mintával ellentétes irányba mozdult el a népművelés „fejlődése”. Míg hazánkban nagyobb hangsúlyt kapott mind az oktatásban, mind a nevelésben, mind pedig a népművelésben az ideológia eljuttatása és elfogadtatása az emberekkel, addig nyugaton más volt a prioritás: az emberek valós igényeit vették figyelembe.

A szervezett, iskolán kívüli népművelés elsősorban a parasztságra irányult, melynek során az állam nagy teret engedett és sokat várt az egyházaktól. Ehhez jó alapot jelentett a katolikus, illetve a protestáns egyházak korábban már jól működő, az egész országot behálózó szervezete. Az egyházak által létrehozott, működtetett egyesületek munkája sokszor szervezettebb volt, jobb anyagi háttérrel, mint más, az egyházaktól független egyesületeké. Tevékenységüket tekintve sokkal színvonalasabbak voltak az állami egyesületeknél és jobban figyeltek az emberek valós igényeire. Az egyesületeket vezető papok korábban már bevált eszközökkel, elsősorban érzelmi ráhatással nagy eredményeket értek el, főleg a fiatalok körében.

Az egyesületek működésében megfigyelhetőek az egyházak közötti különbségek: a protestáns egyház – haladóbb gondolkodásának köszönhetően –, nevelési technikái modernebbek voltak, ezért programjaik is a haladóbb szemlélet jegyében születtek, például értekezéseket rendeztek a parasztság jövőjéről, az ország helyzetéről. A parasztság körében elsődleges szerepet kapott az ismeretterjesztés, valamint a műkedvelés igényének kielégítése, ennek keretében pedig előadásokat tartottak, főleg mezőgazdasági, valamint egészségügyi témákban.

A húszas években dán mintára hazánkban is létrejött a népfőiskolai mozgalom, amelynek elsődleges feladata a parasztság képzése, művelése volt. A paraszti származású fiatalok lehetőséget kaptak új ismeretek szerzésére. A parasztság körében a falvakban működő egyesületek mellett, vagy épp azok hatására létrejöttek a gazdakörök, illetve az olvasókörök – a paraszti kulturális élet színterei. Ezek eleinte kevésbé töltöttek be művelődési funkciót, elsősorban politikai, felekezeti és társadalmi csoportosulásként keletkeztek.

A húszas években lefektetett alapokra építkezett a negyvenes évek szabadművelődése: 1945 után, hazánk felszabadulását követően az ország életében, valamint a népművelésben is új korszak kezdődött. A társadalom demokratikus átalakulása magával hozta a művelődés alakulását is. A szabadművelődés alapja a demokratikus nevelés, elsődleges célja a magyar szellemiség fejlesztése volt. Ebben az időszakban a népművelő munka nagyrészt a társadalmi szervezetekben folyt. A pártok mellett az egyházak is tovább végezték népnevelő munkájukat a hozzájuk kötődő szervezeteken keresztül.

A szabadművelődést követő, ifjúsági szervezeteket érintő centralizáció és az utódszervezetek

A negyvenes évek végén a szocialista rendszer kialakulásával a népművelődés ismét az állam szoros ellenőrzése alá került. A korábban már kiépített szervezetek, illetve az azokhoz kapcsolódó hálózatok tovább működtek, akkor már egy más rendszer szolgálatában. Az 1950-ben alakult Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) gyűjtő szervezetté vált. Ebbe a szervezetbe olvasztották be az 1945-48 között létrejött ifjúsági szervezeteket, klubokat, önszerveződés útján létrejött társaságokat. Az 1957-ben megalapított, a szocialista rendszer ifjúsági életének koordinálására hivatott szervezete – amely a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) utódjaként jött létre –, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, azaz a KISZ volt. Az 1956-ig a DISZ mellett párhuzamosan, önszerveződés útján létrejövő ifjúsági szerveztek – amelyeknek legszélsőségesebb példája az 1956-ban megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) –, beolvasztásra kerültek az állam által létrehozott ifjúsági szervezetbe. Természetesen a korábban sokszínű és az ifjú társadalom eltérő rétegeit képviselő szerveztek tagjai nem tűntek el nyom nélkül. A centralizált ifjúsági mozgalmon belül a korábbi sokszínűség bizonyos szinten megmaradt, olykor felszínre került. A KISZ feladata, az MSZMP mintájára, az ifjúság gondolkodásának formálása, energiáinak lekötése volt, hogy az ’56-os eseményekhez hasonló történéseket megelőzzék. A KISZ táborok témájukat tekintve igen szerteágazóak voltak: építő-, természetvédő, olvasó-, erdei és vándortáborokat is szerveztek.

Az animációs tevékenység indirekt alkalmazásának megjelenése

A rendszerváltás előtti időszakban, a nyolcvanas években a központosított rendszer szigora a korábbiakhoz képest enyhült, ami érzékelhetően megjelent az ifjúsági szervezetek működésében is. Egyre több ifjúsági kezdeményezés valósult meg spontán, önkéntesen, vagy mai divatos kifejezéssel élve: alulról jövő kezdeményezésként. Az ifjúság számára szervezett táborokban – az ideológiai „nevelés” térvesztésével fordítottan arányosan –, egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az ifjúság valós igényei. A táborokat vezető fiatalok, fiatal felnőttek, vagy haladó gondolkodású korábbi KISZ-tagok egyre jobban figyelembe vették az igényeket, a programok ember- és életközelibbé váltak. Visszatekintve, például az olvasótáborok csoportvezetői is egyfajta animátornak számítottak, amennyiben az animáció összetevőinek nagy százalékát (akkor még nem feltétlen tudatosan) alkalmazták.

Az 1989-es év a társadalmi szervezetek életében a legfontosabb évet jelentette. A Magyar Köztársaság Országgyűlése megalkotta az 1989. évi II. törvényt az egyesülési jogról, s egyúttal eltörölte a korábbi törvényeket, rendeleteket. Az új törvény kimondta, hogy mindenkinek joga van csoportokba szerveződni, társadalmi szervezetekbe tömörülni, egyesülni:

„1. § Az egyesülési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását. Az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van arra, hogy másokkal szervezeteket, illetőleg közösségeket hozzon létre vagy azok tevékenységében részt vegyen.

2. § (1)Az egyesülési jog alapján a magánszemélyek, a jogi személyek, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetei – tevékenységük célja és alapítóik szándéka szerint – társadalmi szervezetet hozhatnak létre és működtethetnek.”[3]

A rendszerváltás tehát nagy változást hozott az iskolán, munkahelyen kívüli szabadidő eltöltést, művelődést generáló, szervező társadalmi szervezetek életében is. 1989-1990 között a civil kezdeményezésre életre hívott szervezetek bejegyzése, működése, átalakítása fokozott tempóban kezdődött el. Sok, korábban csak informálisan működő szervezet kapott lehetőséget arra, hogy ne rendszeridegenként, hanem formális keretek között, törvényben garantált jogokkal végezhesse munkáját. A kilencvenes évek elején több fiatal, illetve fiatal felnőtt gondolta úgy, hogy eljött a cselekvés ideje. Amit addig informális keretek között vagy a KISZ-ben végeztek, a törvényi háttérrel biztosított, új alapokon nyugvó egyesületi rendszerben folytathatták. Ekkor jött létre az elsők között egy országos civil szervezet a Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete, amelynek célja animációval tenni a gyermekekért.

3.     Példák az animáció gyakorlati alkalmazására Magyarországon

3.1.      Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete

Az egyesületet Budapesten hozták létre, a fővárosi bíróság jegyezte be, székhelye a mai napig itt található. Később az országban több helyi csoport megalapításával bővült a szervezet (Budapest – Káposztásmegyer, Érd, Gyula, Hódmezővásárhely, Szeged, Mindszent stb.). Példájukat néhány határon túli település aktív, ifjúságért tenni akaró közössége is követte, például Marosvásárhelyen, Nagyváradon is alakultak csoportok. Az alapítók elve szerint legfontosabb a nyitottság, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy bármely, gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozó személy csatlakozhat a szervezethez, valamint az általuk szervezett programokon bárki részt vehet, egyesületi tagságtól függetlenül.

A szervezet céljai között megtalálható a fiatalok felkészítése gyermekfoglalkozások levezetésére, animátorok képzése, továbbképzése, közös rendezvények szervezése az animátorokkal, illetve az animátorok gyermekközösségei számára. A jelen esetben tárgyalt témához leginkább kapcsolódó céljuk, hogy hozzájáruljanak a magas színvonalú gyerekanimátor-kultúra kialakításához és elterjedéséhez hazánkban. Az alapítást követő években megszaporodó vidéki és külföldi csoportok mutatják, hogy a szervezet térnyerésével, valamint az egyre népszerűbb rendezvényeikre ellátogató ifjúság létszámának fokozatos növekedésével igen komoly eredményeket értek el az animáció elterjesztésében és elfogadtatásában.

A Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete az alábbi tevékenységeket végzi célja elérése érdekében:

• Gyerekfesztivál: minden évben megrendezésre kerül, a kezdetekben budapesti helyszíneken, később vidéki városokban is; nemzetközileg is ismert és elismert rendezvény.
• Kavalkád: leginkább egy fordított nyílt naphoz hasonlítható, amikor a rendezvényeken részt vevő gyerekek, fiatalok vendégekből vendéglátókká válnak.
• Táborok: „elutazós”, tematikus és hagyományos „napközis” elven működő táborok, az adott település adottságaihoz és az ott élők igényeihez igazítva.
• Alkotó- és játszóházak: folyamatosan szervezett programok, amelyeket az egyesület által Káposztásmegyer II. lakótelepen működtetett játszóházba szerveznek központilag. Ezen felül természetesen minden vidéki tagszervezet is szervez saját helyiségébe, vagy a város intézményeibe kézműves, ismeretterjesztő foglalkozásokat, szakköröket.

A szervezet programjainak többsége kiscsoportos foglalkozások keretén belül valósul meg. Nagyon fontos alapelv, hogy a foglalkozások, programok a fiatalok, gyermekek bevonásával zajlik, amelyeknek célja, hogy a résztvevők játszva tanulhassanak.

---

[1] Bokor Béla – Dr. Koltai Dénes (szerk. 1995): Szociokulturális animáció. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 17. o.

[2] Dr. Kiss Albert (1984): Művelődéstörténet (1920-1949). Budapest, Tankönyvkiadó.

[3] https://www.c3.hu/~civital/89EVI2.html

[4] http://www.zabhegyezo.hu/

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A cikk szerzője Ament Balázs, az Erzsébet Ifjúsági Alap Nonprofit Közhasznú Kft. ügyvezetője, ifjúságügyi és civil fejlesztő szakember.

Kedvencnek jelöl